PASZTERNÁK ISTVÁN RÉGÉSZ, KÖH ÉSZAK-MAGYARORSZÁGI IRODA IRODAVEZETŐJE................................................................ELŐVETT ÍRÁSOK..............................
Merre tovább, kulturális örökségvédelem?
Előszó a Műemléki Beszélgetések Miskolcon (remélhetőleg csak az első) kötetéhez
 

Historia est magistra vitae, vagyis: a történelem az élet tanítómestere – tartja az ismert latin szentencia. Belegondoltál már valaha ebbe, Nyájas Olvasó? Az a tapasztalatom, hogy egyre kevesebben teszik ezt meg manapság. És nem csak azért, mert ma már szinte senki nem tud latinul… Pedig a ma embere is benne él a történelemben, még ha nem is tud róla. Ha ügyeit intézi a miskolci Megyeházán, ha betér a Széchenyi utca valamelyik boltjába, ha elhunyt rokonának gyújt gyertyát mondjuk a Mindszenti Temetőben, mind-mind ugyanott és ugyanazokat teszi, ahol és amiket miskolci ük-ükapáink is tettek ugyanezeken a helyeken, csak évszázadokkal előttünk! De a párhuzamok sora korlátlanul folytatható tovább, a kevésbé materiális szférákban is! Amikor az avasi Tűzkövesen kovát bányászó emberősünk évtízezredekkel ezelőtt letekintett a Sajó, a Szinva és a Pece völgyére, a láthatáron pedig a Magas-Tátra havas sárkányfog-csúcsait látta, vajon nem pont az az elcsodálkozó gyönyör fogta el, mint minket, ha ma ugyanezt tesszük? Ha az avasi református templomban úrvacsorázva kezünkbe kapjuk a gótikus kelyhet, nem ugyanazzal az áhítattal érezzük meg annak váratlan súlyát, mint tette azt ugyanitt nagytiszteletű Hevessy Mihály, az első ismert protestáns lelkész, mondjuk 1566-ban, majd’ 450 évvel ezelőtt? De még ha a diósgyőri várfürdőben strandolva, a hűs vízből feltekintünk a vár kőtornyaira, vagy a Bányabükk titokzatos „őztörő” bércének zöldjére, még e tipikusan 20. századinak hitt szórakozásunkkal se teszünk egyebet, mint amit ugyanitt, ugyanezen hőforrások vizében már az őskor embere is bizonyítottan megtett – nem is beszélve Anjou királynéink itteni fürdőépületéről!

Múltunkkal és őseinkkel sokkal komolyabb és összetettebb a kapcsolatunk – fizikai és szellemi értelemben egyaránt –, mint azt sokan gondolnánk!

A nagy kérdés persze az, hogyan és milyenre „sikerül” ez az együttélés? Az archimédeszi pont itt alighanem a tudatosság, a valódi értékek ismerete! Mert, úgymond, amiről nem tudok, az nincs is, következésképpen nem is lehet lényeges! – mondja a kifacsart, posztkulturális korszellem a mai Magyarországon. Vegyük például a hajdan híres tapolcai bencés apátságot, a városnak nevet adó Miskolc nemzetség 12. században alapított monostorát, a környék vitathatatlanul legjelentősebb szakrális helyét. Hogyan kerülhetünk ezzel a ma teljesen a föld alatt rejtőző rommezővel, régészeti lelőhellyel – a fentebbi értelemben – kapcsolatba? Hááát, ki így, ki úgy! Mert, ugye, kapcsolatba kerültek a romokkal a régészek, akik Dr. Pusztai Tamás vezetésével, olykor a tél közepén az elemekkel küszködve, de mégis sikeresen igazolták a háromszáz éve történészektől keresett apátság helyszínét. És – közeledve a való világhoz! – kétség kívül „kapcsolatba kerültek” a szent romokkal azok is, akik az egykori kolostor falaira jelenkori fürdőmedencét, zuhanyozót meg hasonló, talmi dolgot építettek! Tették ezt színtiszta anyagi érdekből. Csak remélni tudom, hogy nem tudták, mit cselekszenek... És ez csak egyetlen példa a kétezres évek elejéről.

Szegény-szegény Radnóti, akinek 2009-ben – sajnos érthetetlenül „csendes” – emlékévét üljük, biztos sohasem gondolta volna, hogy születése után száz évvel Hazáját rohammal foglalják el azok, akiknek még mindig csak térkép e táj!

Sok-sok eufémizmussal úgy szépíthetnénk a dolgot „politikailag korrekté”, ha pl. azt mondanánk, hogy a kezdő szentenciánkban szereplő História tanítómesterünk iskolájában kevesen végeznek mostanság. A jó hír az, hogy minden jelenkori ellenszél ellenére mégiscsak akad pár végzős Miskolcon a mi korunkban is!

A Műemléki Beszélgetések Miskolcon – Előadások a sokszínű örökségvédelemről című sorozat épp e – szó szerint – végzős diákok érdeme. Szép csendesen felnőtt ugyanis régiónkban egy olyan örökségtudatos nemzedék, akik tűzön-vízen át ragaszkodnak történeti múltunk műemlékeihez, féltik régészeti lelőhelyeinket, megóvnák műkincseinket. Ráadásul ehhez a célhoz – a szükséges lelkesedésen túl – szakmai tudással is rendelkeznek: történészek, régészek, művészettörténészek, kulturális anthropológusok, tanárok. Ők azok, akik nem akarnak elmenni pl. a jobb megélhetés kedvéért Észak-Magyarországról, hanem csökönyösen kitartanak itt, szülő- vagy választott hazájukban. Nincsenek még sokan, de ez a hiány már szorgos munkával, sok áldozattal, lemondással pótolható. Mindig a nulláról egyre jutás a legnehezebb, innen már csak tovább botorkálunk valahogyan…

Ezen új miskolci nemzedék képviselői – mások mellett – a jelen kötetet jegyző Herman Ottó Tudományos Közhasznú Egyesület (HOTE) tagjai is. Az egyesület gyökerei a Miskolci Egyetem Bölcsész Karának akkoriban Dr. Feld István által irányított muzeológia képzéséig nyúlnak vissza. Az itt működő öntevékeny diákkör szervezte 2003?4? májusában az első Műemléki Beszélgetést – akkor még nem is hívtuk így, hisz tán neve sem volt – amelyen a kassai kerületi műemlékvédelmi hivatal szakemberei adtak elő a papszeri múzeum épületében, Tina Markusová vezetésével. E muzeológus csapat képezte aztán a HOTE gerincét.

Az első alkalom nagy közönségsikerén felbuzdulva jött az ötlet, hogy ilyen előadásokat akár később is, rendszeresen is szervezhetnénk. Ekkortól keltezhető az egyesület és a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal miskolci irodájának szoros együttműködése, kiváló szakmai és emberi kapcsolatai is, melyből a Műemléki Beszélgetések közös szervezésén túl több más sikeres kezdeményezés, így pl. az Észak-magyarországi Kulturális és Műemléki Hírlevél együtt szerkesztett évfolyamai is kinőhettek.

Az azóta eltelt hat évben ötvennél is több előadásra került sor az építészet, urbanisztika, régészet, művészet-, kert- és hangszertörténet, környezetvédelem tárgykörében. A Műemléki Beszélgetések – a szó jó értelmében – „intézménnyé” vált a városban, a régióban. Mégpedig hiánypótló intézménnyé! Régiónkban ugyanis – az örökségvédelemre is figyelni tudó/akaró – kulturális közélet ma szinte teljesen hiányzik, mint ahogy az e területtel foglalkozó, értő, elhivatott újságíróknál, civil szervezetek számánál is csak erejük csekélyebb. Ezt sajnos gyakran megszenvedjük „hivatali” örökségvédő munkánk során, mikor pl. a legkirívóbb, műemlék-, táj-, vagy utcaképromboló beruházási tervek ellen sem mozdul meg az öntudatlan helyi társadalom, mint láthatjuk ezt már Hazánk szerencsésebb, fejlettebb régióiban. Így a KÖH sűrűn válik egy-egy „jövedelmező”, „munkahelyteremtő”, stb., stb. – ugyanakkor pl. egy hagyományos, védett műemléki területet tönkretevő – beruházás egyetlen „ellenzőjévé”, a „fejlődés kerékkötőjévé”. Paradox a helyzet, hisz olykor igen erős beruházói/politikusi lobbiérdekek ellenében kell érvényre juttatnunk az örökségvédelmi jogszabályok által is védett, valódi közérdeket. Pedig gyakran a szóban forgó „köz”, vagyis a polgárok – megfelelő, a kibeszélésre alkalmat adó társadalmi színterek hiányában – nem is tudják, hogy róluk, az ő személyes érdekeikről, örökségükről, vizuális környezetükről, annak tönkretételéről vagy épp megóvásáról, helyreállításáról van szó. Így nem lépnek, nem is léphetnek fel saját érdekükben.

Ilyen formán a HOTE és a Műemléki Beszélgetések, melynek előadásaiból válogat a jelen kötet, véleményem szerint kiemelten fontos közfeladatot lát el térségünkben. A mai, pénzéhes, értékvesztettnek mondott világban nem lehet eléggé dicsérni azt, aki közös szellemi tulajdonunk felfedezésére, megismerésére, az e területen fennálló, nemzeti feladataink fontosságára hívja fel a figyelmet. Ráadásul ezt civil módon teszi, vagyis nem egyirányú kinyilatkoztatás (előadó-előad, hallgatóság-hallgat) alapon, hanem a program címéhez híven, beszélgető modorban. Napnál világosabban látszik ez pl. azon, hogy gyakran az „előadást” kétszer, háromszor hosszabb beszélgetések követik az épp aktuális témában, bor, pogácsa mellett. Kicsit talán arra a tudósi-baráti gesztusra emlékeztetünk, amellyel hajdan Leszih Andor, Móra Ferenc, Marjalaki Kiss Lajos és barátaik ültek össze alkalmanként utóbbi avasi pincéjének gádora elé, megvitatni a tudomány vagy az irodalom őket foglalkoztató kérdéseit. E tekintetben a HOTE és a Műemléki Beszélgetések egyenes folytatása annak az örökségi értékeket, a tudomány eredményeit népszerűsítő, tájékoztató, jó értelemben vett „népnevelő”, önképző munkának, amelyet az évtizedekig jól működő Műemléki Albizottság ill. a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat végzett Miskolcon és szerte az országban. Persze, ha a hasonlóságokat észrevettük, szóljunk a különbségekről is! Jellemző a kétezres évek Magyarországára, hogy ezt a fontos közfeladatot – melybe pl. e kötet sajtó alá rendezése is tartozik – kik is végzik. Végzi a HOTE, egy múltat és szinte minden infrastruktúrát nélkülöző, szinte még „gyermekkorú” civil szervezet. Végzi továbbá a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal, egy közművelődési feladatokkal amúgy nem rendelkező, államigazgatási egység. És végzi – az előzőekkel együttműködve – a miskolci Herman Ottó Múzeum is, rendezvényeinknek évek óta ingyen helyet biztosítva, illetve a Beszélgetéseken előadó és a szervezésben közreműködő munkatársai által. (Ez sem kis szó manapság, szeretnénk ezért nekik e helyütt is köszönetet mondani!) Így áll össze a mi kis Közép-európai kulturális életünk. De jól van ez így!

A kötetbe került előadásokban – mint cseppben a tengert – megláthatjuk a kulturális örökségvédelem egészének hihetetlen sokszínűségét és megkapó szépségét. Mert melyik más válogatási szempont alapján kerülhetne egyazon kötetbe az orgonatörténet és a szőlőhegyi népi építmények védelme, az egykor nagyszerű kastélykertek öröksége és a gótikus templomok turisztikai csomaggá szervezése, az erdélyi aprófalvak – gyakran magyar lakosaival együtt - eltűnőfélben lévő épített hagyatéka és a bükki barlangok pattintott kőeszköz-kultúrája? Valami nagy varázslat ez! Mindannyian ismerjük azokat a válogatásköteteket, melyből csak egy-két tanulmányra lenne szükségünk, de arra aztán nagyon – mindig kínos lamentálást, árcímke-nézegetést kiváltva belőlünk ezzel a könyvesboltban. Sokan ettől féltették a jelen kötetet is. Erre a szerzők, szerkesztők nevében csupán azt felelhetem: nem ők tehetnek róla, hogy tényleg ilyen széles örökségünk tárháza. Ilyen és kész. Hála Istennek! – tehetnénk hozzá.

És még egy, számunkra fontos szempont: A mai „Észak-Magyarországi Régió” mesterséges vonalakkal körülnyírt, országhatároknak szorított közigazgatási terület. Minden értelmiséginek, de nekünk itt különösen is egyértelmű hát, hogy örökségvédő munkánk során át-át kell tekintenünk a mai Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe. Megköveteli ezt tőlünk a szakmaiság, a történeti hűség és az egyszerű, mindennapi praktikum is, hisz műemlékeink, műkincseink, régészeti leleteink legközelebbi párhuzamai természetes módon e területeken keresendők. Nagy örömmel üdvözöltük hát határon túli témákkal jelentkező előadóinkat.

Bízom benne, hogy a kötet által kínált örökségvédelmi kaleidoszkóp sokszínűségével, a szakterületük elismert művelőinek számító szerzőktől közölt tanulmányokkal megnyeri majd Olvasóinak tetszését. Ami pedig a Műemléki Beszélgetéseket – és az ezeket a széles olvasóközönség elé táró köteteket illeti, én mindenképp optimista vagyok: Bízom benne, hogy mindkettő sora folytatódni fog. Ahogyan a műemlékeket, műtárgyakat és régészeti leleteket sem a mának, hanem éppen a jövő számára kell megmentenünk, úgy általában az örökségvédelmi civil szervezetek sem a jelennek építkeznek. Dolgoznak azért, hogy még gyermekeinknek is legyen min csodálkozni, legyen mit tanulmányozni, lehessen minek örülni. Talán egyszer még a mainál is többen ismerhetik fel ennek jelentőségét. Reméljük, így lesz. Ez az egyetlen reményünk és ezért jelenik meg ez a kötet is. Erre bátorít bennünket a neves dán evangélikus teológus, Søren Aabye Kiekegaard gondolata is: „Aki a korszellemmel köt házasságot, az hamar megözvegyül”.

 

 
Sajószentpéter, 2009. július Paszternák István
régész
Kulturális Örökségvédelmi Hivatal
Észak-magyarországi Iroda