MŰEMLÉKVÉDELEM
BAZ MEGYE
2012-07-23

Hol járunk?

Emlékszem, pár évvel ezelőtt, a híres tévés „kvízmester” egyik népszerű vetélkedőjében volt egy olyan feladat, amelyben definíciók alapján földrajzi helyeket kellett kitalálni, ráadásul a közönség is beküldhetett kérdéseket. Hát én most, pár nappal ezelőtti élményeim alapján, a „Hol járunk?” kategóriában az alábbi leírást küldeném be:

A megyeszékhelytől bő egy órai autózás után jutunk el a magyar határ közelében fekvő faluba. Az országos főútról letérve hihetetlen, a Ceauşescu-éra legsötétebb idejét felidéző útviszonyok közé kerülünk. Az utolsó pár tíz kilométer kész kínszenvedés a kocsinak, utasnak egyaránt: tengelytörős, nyelvelharapós. Az átszelt ősi, Árpád-kori magyar falvak képe legalábbis szőnyegbombázás utáni állapotokat mutat. Rengeteg a rom, a foghíjas utca, az elhagyott, szétrabolt, félig-meddig összedőlt ház. A falusi utcák, bár dologidő – hétköznapi fényes nappal – van, tele vannak csoportokban álldogáló, őgyelgő, rosszul öltözött emberekkel, többségük roma. Az autó sofőrjének dolgát rendszertelenül szaladgáló gyermekrajok és kóbor kutyák teszik izgalmassá…

Egy kisebb erdőből kibukkanva érünk a kérdéses faluig. Az út melletti bokros részen szabálytalanul kifűrészelt fatörzsek csonkjai mutatják: a mindent elemésztő, szemérmetlen falopás nem ismer mértéket. A csonkok a patak partján, belterületen is folytatódnak… de ezt tudjuk be a vízügyi rendezésnek, amelyre az előző évi árvizek miatt is alapos szükség van itt.

A szomszédaihoz képest konszolidáltabb képet mutató községben már messziről látszik a tornyos görög templom, de mi mégsem ide tartunk, hanem egy mellékutcába, a középkori eredetű református templomhoz. A teljesen kihaltnak tűnő utca – nomen est omen – Kopasz névre hallgat. A templom mellett, egy lakatlan ház előtt parkolok. Érkeztemre a szomszéd házból idős bácsi csoszog elő, a kerítés mellett tesz-vesz, látnivalóan nagyon szeretné, ha megszólítanám… Hibás döntést hozok, inkább először a templomot nézném meg, kihagyom az öreget.

Lakatlan parókiával és végig betört ablakú, néhai iskolával közös portán áll az Árpád-kori eredetű Istenháza. A lezárt telket drótháló övezi – mellette a gazban jól kitaposott ösvény vezet arra a pontra, ahol még a kerítésen kívülről is elfogadható fotót készíthet a templomról a turista. Másutt, a lelakatolt kapu mellett ugyan „kiszakadt” a kerítés, de hát tán mégse kéne bemászni. A parókiára ugyan név szerint ki van írva, kinél van a kulcs, de hogy hol lakik, az nem. Nosza, vissza az öreghez!

A papa, aki szánalmas bejutási erőlködésem alatt rutinosan az udvaron marad, készséggel tájékoztat: öt-hat református ha jár ide. Legjobb, ha a polgármesterhez megyek, nála is van kulcs, hiszen ő szokott harangozni. Nem, ne is a hivatalba menjek, hiszen elmúlt már dél, ő meg úgy is csak 12-ig polgármester, amott lakik abban a távolabbi, nagy, fehér, füstölő kéményes házban. (Bakker, most nézek csak szét, milyen kevés háznak füstöl a kéménye!)

Rendben, irány a polgármester. Szinte hihetetlen, de a falu főutcáját, ahol lakik, Rózsadomb utcának nevezik, amiről a magyar szellemtörténet egyáltalán nem az itt feltáruló képekre asszociál… Áldást, békességet köszönök. A polgármester – hollófekete hajú, középkorú hölgy, rózsaszín kínai papucsban – szivélyesen fogad. Percek alatt megvan a bizalom, még közös ismerőst is lelünk. Ideadja a kulcsot, ő inkább nem mászna fel velem újra a templomig. Elmondja, tényleg nagyon kevesen vannak reformátusok. Amikor ő 22 éve ide költözött, már rég nem volt lelkészük, a parókián meg a volt lelkész özvegye lakott. Ma már üres minden. A harmadik faluból jár át a tiszteletes úr időnként. Hideg is van, így az istentiszteleteket nyár kivételével a parókián tartják, ott lehet fűteni is.

OK, vissza a templomba! Az amúgy rendben lévő udvaron láb-nemtapodta szűzhó, a megbomlott tetejű paplak, az iskola és a gazdasági épület minden ajtaján lakat. Egykor kerek lehetett itt a világ, hisz közvetlenül a templom mellett ásott pince nyílik. Nyílik, mert már bezárni se lehet az ajtót. Fölötte terebélyes diófa, melyen a rajtam kívül itt mozgó egyetlen, látható élőlény, egy szajkó fütyörész.

A templom, mint minden ittjártamkor, most is rabul ejt. A zsindely fedésű „kettős templom” 12. században kezdődött, különleges építéstörténete, középkori freskói, 17. századi, évszámos famennyezete, festett bútorai és kő szószéke éppúgy szépek, érdekesek, szó szerint és képletesen is felette állnak az épületet körülvevő mai világnak, mint az 1970-es években történt, bravúros helyreállítása. Csak épp a fenntartó közösség erőtlenedett el az eltelt 40 évben… Na, nem is sok minden történt itt az épülettel ezalatt! A meszelés megkopott, a vakolat feltáskult. A templom finom penésszel bevont borítójú vendégkönyvében az enyém lesz az idei legelső bejegyzés. Tiszta szívből, őszintén kívántam és írtam: hálás vagyok, hogy itt járhattam és kérem az Istent, tartsa meg ezt a templomot, faluját és népét is.

Eddig a feladvány. Na, hol járunk? Nem, nem, Nyájas Olvasóm! Nem Erdély vagy Kárpátalja valamely, az utódállami erőszaktól könyörtelenül lerohasztott vidékén, az utolsó magyarok beolvadása előtti pillanatban! A helyes megfejtés: Rakacaszend, Magyarország, 2012. február. Ma senki sem kap pontot.


Paszternák István

  A vetítés a négyzet gombbal megállítható, és utána képenként léptethető.
vissaza