Bevezetés

Az ország műemlékállományának kb. 23 %-át a templomok teszik ki. Fennmaradásukban nemcsak az volt a meghatározó, hogy a monumentális építészet legkiemelkedőbb alkotásait képviselik, hanem az is, hogy fenntartóik – az egyházak – stabil és állandó jogi státusszal rendelkeztek, továbbá az is, hogy funkciójuk állandó, maradandó volt. Néhány kivételtől eltekintve mindvégig vallási célokat szolgáltak, liturgikus szertartásoknak adtak helyt. Jellemzőjük közé tartozik még az, hogy a felsorolt állandó jellegűk miatt sok olyan építészeti elemet, belső berendezést vagy bútort, képet, műtárgyat stb. őriztek meg amely máshol nem maradt fenn.

E megállapításokból következik, hogy a műemléki templomokra vonatkozóan alapvetésként kettős követelményt fogalmazhatunk meg, egyrészt a továbbiakban is őrizniük kell a múlt koncentráltan fennmaradt összművészeti örökségét, másrészt pedig meg kell felelniük eredeti, de mai követelmények szerinti liturgikus funkciójuknak is. A műemléki tervezőnek tehát e két szempont együttes érvényre juttatását kell elérnie.

A történeti építészet legjelentősebb alkotásai minden korban a szakrális épületek, a templomok voltak. A kétezer éves keresztény kultúra a templomépítészet változatos gazdagságát teremtette meg. Az idő és a földrajzi hely függvényében igen különfélék ezek az épületek, nemcsak stílusukban, megjelenésükben, de elrendezésükben, térkapcsolataikban is.

A katolikus (keresztény) liturgia terének fejlődése

A kereszténység eredetileg elzárkózott a templomépítéstől, Jézusban látta az élő Isten házát. A Szentírás Újszövetségi része több olyan kijelent tartalmaz Jézustól, amelyben kora zsidóságának elanyagiasodott és szinte csak külsőségekben jelentkező templomkultuszát ostorozta. „Isten nem lakik kézzel épített templomokban” (ApCsel 7, 47). Az ősegyház Krisztus titokzatos testének tekintette magát, vagyis magukban hordozzák Isten Szent templomát, Isten kegyelmi jelenlétének helyét a világban. Ha megfelelően értékeljük a Szentírásnak a templommal kapcsolatos kijelentéseit, akkor a kőből épített templom csupán jelképe Isten élő templomának, és befogadója a Krisztusban eggyé váltak közösségének.

Valamennyi keresztény liturgikus tér „őse” az a jeruzsálemi vacsora-terem (coenaculum) volt, ahol Jézus a tanítványainak a liturgia végzését hagyta meg. Ennek nyomán a Krisztust követők kezdetben magánházaknál jöttek össze, hogy megüljék a Jézusra való emlékezés vacsoráját: „állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban…A kenyértörést házanként végezték és örvendezve, tiszta szívvel fogyasztották el eledelüket” (ApCsel 2, 42 és 46b). A kenyértörés szertartásához már az 1. század folyamán kapcsolódott a zsidó rítusból, a zsinagógai gyakorlatból a Szentírás felolvasása, magyarázata.

Az Egyház azonban rövidesen „kinőtte” a magánházakat és rákényszerült, hogy sokasodó hívei számára templomokat építsen, melyeket Domus Ecclesiae-nek, azaz a „Gyülekezet Házának”, mai fogalommal háztemplomnak nevezhetünk. A már kialakult zsinagógai tér (1. kép) hatással volt a háztemplomokra: a templomtér azonban már differenciált volt: a coenaculumhoz készületi helyiség (protheszisz) kapcsolódott. Egyes háztemplomoknál már megfigyelhető az előljárók elkülönített helye (preszbyterion), valamint a három ajtóval áttört szentélykorlát (templom-fal) (2. kép.).

1. kép.
Ortodox és neológ zsinagóga elrendezési vázlata: 1. tóraszekrény, 2. imapult,
3. rabbi ülés, 4. hazzan ülés, 5.rabbi öltöző, 6. hazzan öltöző, 7.gyülekezeti ülések,
8.Bima (migdál), 9. korlát, 10. nők helye, 11. előcsarnok, 12. kút, kézmosó,
13. szószék.
(Guzsik, 1988. nyomán)

A keresztényüldözés évtizedei alatt a közösség pogány temetőkbe, a katakombákba szorult le, ahol a liturgia új elemmel gazdagodott: a vértanúk ereklyéinek tiszteletével. Később a kereszténység szabaddá válásakor a templomi oltárokban elhelyezett ereklyék őrizték meg a történelmi múlt és a mártírok emlékezetét. E szokást a II. Vatikáni Zsinat rendelkezései is megőrzendőnek mondták ki: „Azt a szokást, hogy a felszentelendő oltár alá vértanúk, vagy más szentek ereklyéit helyezik, meg kell őrizni.”

2. kép.
A) A Dura Europos-i háztemplom részei: 1. előtér, 2. udvar, 3. tornác,
4. coenaculum, 5. oltárhely, 6. cathedra, 7. diákónus-ajtó, 8. prothesis,
9. baptisterium, 10. keresztelőmedence, 11. consignatorium, 12. emeleti feljáró (a lakásokhoz), 13. emporium, nők helye (?)
B) Qirqbiza (Szíria) háztemplom, 4. sz. eleje. (Guzsik, 1988. nyomán)

Az egyházüldözések elmúltával az első templomok császári ajándékozás révén jutottak az egyház birtokába. Ezek eredetileg állami középületek voltak, nevük is erre utal: bazilika (császári vagy királyi csarnok). Meg kell ugyanakkor különböztetni a bazilikát, mint az építkezési stílus egyik mintáját és a bazilikát, mint a Szentszéktől egyes templomoknak adományozott megkülönböztető rangot.

A bazilikák hosszházas, három vagy öt-hajós, apszisos vagy egyenes záródású, nyitott fedélszékes épületek voltak, amelyek valójában a templomi építészet alap-struktúráját jelölték ki hosszú évszázadokra. Az építészeti technika, a stiláris elemek, a boltozás stb. időszakonként változtak ugyan, de a hosszházas elrendezés, oldalkápolnákkal vagy kápolnakoszorúkkal szinte az utolsó időkig megmaradt. A bizánci és a reneszánsz építkezés számol a centrális terekkel, de ezek nem a liturgikus funkció változásának következményei. A hosszház, a megnyújtott hajótér és a megemelt szentély, az Isten elé vonulás, a földi zarándokút jelképe.

A szentély a Mennyország kapuja, amely felé a hívő közösség menetel, s ahol a szolgálattévő papság révén Istenével és az ő szentjeivel találkozik. Ezt hangsúlyozza ki a gótikus szentélyek tekintélyes méretű szárnyas oltára, amely a látvány gazdagításával Jézus, a Szent Szűz valamint a megdicsőült szentek biblikus-legendárius életét varázsolta a hívők szeme elé. (3. kép)

3. kép.
Bazilika metszetrajza.
(Gerő, 1984. nyomán)

A kereszténység államvallássá tétele (Milánói ediktum 313) után a vezető egyházközségek (patrirchátusok) körül önálló liturgia csoportok alakultak ki. A 4-5. század dogmatikai vitái nyomán a keleti patriarchátusok területén önálló keresztény felekezetek jöttek létre, saját rítussal, amelyek napjainkig fennmaradtak.

Rómában a liturgia kezdettől nagyon egyszerű volt, nem igényelt differenciált melléktereket. Az apszisban foglalt helyet a püspök és papság, előtte állt a cibóriumos oltár és az egy vagy két felolvasó pult (ambó). Ezt a teret korláttal (templom-fal) választották el. (4. kép.)

4. kép.
A rómavárosi liturgia terének vázlata
(Guzsik 1988. nyomán)

Így az oltár elhelyezése is megváltozott, a templom keleti végébe, az apszisba került, s rendszerint magas pódiummal emelték ki. A mise legfontosabb részeit „titok-ként” kezelték, ilyenkor az oltár elé függönyt húztak. (5. kép)

Ehhez közelálló liturgikus terek alakultak ki az örmény, a kopt (alexandriai) és az etióp egyházban is

Nyugaton a rómavárosi liturgia csak rövid ideig és szűk területen élt töretlenül. A népvándorlás népeinek térítése során, valamint az itt kialakult feudális keretek között számos keleti (szír, örmény) elemmel gazdagodott, s területenként eltérő módon alakult. A látványos, sok mozgással (vonulással) járó liturgiában a húsvéti szertartások idején jutott szerephez a templom nyugati oldalán felépített, többszintes, centrális építmény, a Westwerk. Ennek földszintjén halotti szertartást végeztek, temettek, míg emeletén a húsvéti „szentsír-kápolna” kapott helyet. Esetenként itt volt a kegyúr magánkápolnája is. (6. kép)

A nyugati népek keresztény térítésében a legnagyobb szerep az 529-ben alakult bencés rendnek jutott. Monostoraik a kötött életformának megfelelően alakultak, s bennük a misén kívül a papi imaórákat (zsolozsma) is folyamatosan végezték. A kezdetben csak istentiszteleti célokra használt

Templom szerepe is némiképpen változott: egy-egy szentnek a sírja, ereklyéje, ezek tisztelete a híveknek az istentiszteleten kívüli magán-ájtatosságokra is lehetőséget adott. A sírt, ereklyét az oltár alatt helyezték el (ókeresztény hagyomány). Ennek új építészeti keretet biztosítottak az altemplomok változatos megoldással. Az altemplommal kiemelt szentély egyben a papi, szerzetesi közösség elválasztását is biztosította a laikusoktól, a hívektől. Idővel ez az elválasztás önálló építészeti megoldást is nyert: A káptalan helyét a hívektől szentélyrekesztővel (lettner, jubé) választották el. Ezzel véglegesedett a hívek és a klerikusok elkülönülése a templomon belül és a szertartásokban. A hívek egyre inkább passzív „hallgatói” lettek a miséknek. (7. kép)

5. kép.
A bizánci liturgia tere: I. Előcsarnok: 1. főkapu, 2. keresztelőkút; II. Templomhajó:
3. szószék, 4. püspöki trónus, 5. oldalkapu, 6. kántorszék, 7. ikon állványok, 8. szolea,
9. ikonosztászion, 10. királykapu, 11. diakónusi ajtók. III. Oltár: 12. cibóriumos oltár,
13. felsőhely, 14. prothesis, 15. proszkomi-dia aztal, 16. diakonikon. IV. Nők helye:
17. sztaszidionok.
(Guzsik 1988. nyomán)

6. kép.
Westwerk alaprajza, nézete és metszete /Corvay/.
(Guzsik 1988. nyomán)

Nagy Károly birodalmának egységesítése érdekében a liturgiát is egységesíteni kívánta. A rómavárosi rítust (néhány gall hagyomány megtartásával) tették általánossá: kialakult a későbbi nyugati rítus alapját képező frank-germán miserend. Az egységes liturgia elterjedésében nagy szerepe volt a bencés renden belül kialakult kongregációknek. Ezek köztött kétségtelenül a leghatásosabb a Cluny-i monostorhoz kapcsolódó kongregáció volt. (8. kép) Rítusukban, „szokásaikban” az említett frank-római rítus érvényesült. Az ezredforduló után ezek a bencés kongregációk alakították ki az egész Európát behálózó zarándokhálózatot. Ezek közül a legjelentősebb Szt. Jakab apostol sírja volt a spanyolországi Compostellában. Az ereklye-kultusz, a zarándoklat, valamint a szerzetesi közösség belső liturgikus igénye a templomterek új változatát hozta létre (ún. franciaszentély).

A zarándoklatok révén meggazdagodott, elvilágiasodott bencés rendet a középkor folyamán többször reformálták, s célul tűzték ki az eredeti regulához való visszatérést. E reformok közül a leghatékonyabb volt a ciszterci rend létrejötte (1095). A világtól elzárt monostoraikban a liturgia leegyszerűsödött, s újra helyet kapott a fizikai munka. Más reformot követelt a városi életforma, a városokban gazdaságilag polarizálódott polgárság. A városi szerzetesség (ferencesek 1209, dominikánusok 1214) a maga eszközeivel, elsősorban a prédikációval hatott a városi szegény rétegre.


7. kép. Lettnerrel elzárt káptalani kórus /cancellus/ (Guzsik 1988. nyomán)	8. kép. A Cluny-i liturgia építészeti tere: 1. főapszis, káptalani főoltár, 2. Sz. Mária oltár, 3. Ev. Sz. János oltár, 4. papi kórus, 5. pasztofórium, 6. sekrestye, 7. népoltár, 8. mellékoltárok, 9. keresztház, 10. hosszház (Guzsik,1988.nyomán)

A IV. Lateráni Zsinat (1215) nyomán a ferences szerzetesrend körében kialakult egy egyszerűsített, de egységes szertartásrend. Itt a pap már önmagában is tudta végezni a misét, ami a különböző fogadalmi misék elszaporodásához, a templomi és társadalmi egyesületeket versengéséhez vezetett. Ezzel együtt járt a templomtérben új szakrális elemek bővülésével: a misézőhelyek (mellékoltárok) számának megszaporodása, új fogadalmi tárgyakkal, képekkel és szobrokkal gazdagították az építményt (9. kép), mintha ezt a szellemi egységet tükröznék napjainkban is. A fogadalmi misék, a hozzájuk kötött búcsúk, majd a búcsúk megvásárolhatósága 1517-től a nyugati egyház szakadásait indította meg.

9. kép.
A városi szerzetestemplomok liturgikus terének vázlata: 1. sekrestye, oratórium,
2. torony, 3. szentély, 4. főoltár, 5. tabernaculum, 6. papi trónus, 7. papi kórus, stallumok, 8. szentélykorlát, áldoztatórács, vagy: 9. lettner, 10. templomhajó,
11. szószék, 12. mellékoltárok, 13. orgonakarzat, 14. templombejárat, 15. konvent bejárat.
(Guzsik, 1988. nyomán)

A romanika idején a vaskos falfelületek freskói, képciklusai jelentették az egyszerű hívek számára a templomi bibliát.

A gótika viszont új szerkezeti elemeivel lehetővé tette, hogy az izzó színű üvegablakokon átáradó fény misztikus mélységek felé terelje az istentiszteletre összegyűlt zarándokok seregét. Napjaink szemlélete szerint a templomtérnek az üresség látszatát kell sugallnia. Lehetőleg kevés díszítménnyel (amely elvonná a figyelmet a szent cselekményről), hogy a misztérium megelevenítése és a közösség jelenléte töltse be a szakrális teret. Kérdéses azonban, hogy korunk vizualitásra szoktatott társadalmának igénye, valamint a hívek teológiai műveltségének hiánya nem teszi-e ismét szükségessé a képi ábrázolást és a gondolatokat ébresztő, elmélkedésre indító – talán újra fogalmazott – jelképek alkalmazását.

A Luter reformja nyomán létrejött evangélikus egyházban a liturgia sokat megőrzött a katolikus előzményekből. Megtartották az oltárt, de az istentiszteletet nemzeti nyelven végezték és nagyobb szerepe lett az igehirdetésnek. Ennek megfelelően a templomokban központi helyet kapott a szószék. Gyakran a meglévő katolikus templomot alakították át az evangélikus liturgikus igények szerint. (10. kép)

10. kép.
Középkori eredetű evangélikus templom: 1. oltár, 2. szószék, 3. keresztelőkút,
4. papiszék, 5. padok, 6. orgonakarzat.
(Guzsik, 1988. nyomán)

Zwingli és Kálvin reformja már radikálisabb volt: a templomokból eltűnt az oltár, a kép, a szobor, s csak az úrasztal és a szószék maradt. Korábbi (katolikus) templom átvételekor a szószék az eredeti helyén maradt, és a szószék ilyen elhelyezése a későbbi református templomépítészetben is tradícióként jelenik meg. Új tervezésű református (és egyéb protestáns) templomnál azonban érvényesült a szószék és az úrasztal centrális elhelyezése. (11. kép)

11. kép.
Korábbi (katolikus) templomban kialakított református liturgikus tér: 1. Úrasztal,
2. korlát, 3. keresztelőhely, 4. szószék, 5. papiszék, 6. padok, 7. orgonakarzat,
8. orgona, 9. szentélyben kialakított karzat. 10. nyugati kapu, 11. déli kapu.
(Guzsik, 1988. nyomán)

A nyugati egyházszakadásokkal, a reformációval egyidőben a katolikus egyházon belül is mutatkoztak reform-törekvések. A Tridenti Zsinat (1545-1563) nyomán 1570-re készült el a katolikus egyház egységes liturgikus rendje, misézőkönyve (V. Pius pápa bocsátotta ki). Eszerint mind a plébániákon, mind az egyháztestületi templomokban a szertartások egységesek lettek. A liturgikus térben a főoltár „Isten trónusa”-ként dominál, de jelentős szerepet kapott a szószék is. A templom szentélye (ritkábban hajója) alatti kripta a középkoritól eltérő funkciót kapott: már nem az ereklyék elhelyezésére szolgált, hanem egyszerű temetkezőhely lett. Fokozott szerephez jutottak ekkortól a misén kívüli magán és közösségi ájtatosságok (litánia, keresztút, búcsújárás, lelkigyakorlat stb.). Ennek megfelelően önálló búcsújáró és kálvária kápolnák épültek. Az 1570-ben véglegesedett katolikus rítus lényegében a II. Vatikáni Zsinatig (1962-1965) változatlan maradt (12. kép).

A liturgia mai kívánalmai a II. Vatikáni Zsinat tükrében

A II. Vatikáni Zsinat nyomán gyökeresen megváltozott katolikus templomok liturgikus térigénye. Az ókeresztény (rómavárosi) több eleme visszakerült a szertartásokba: a pap újra a hívekkel szemben misézik, lehetőség van több pap együtt-misézésére (koncelebrálás), valamint általános lett a népnyelv használata. A reform súlyos kérdésként vetette fel a meglevő – és komoly történeti, művészeti értékkel bíró – liturgikus terek átalakítását. Ennek során a lelkipásztori szempontok mellett figyelembe kellett venni a meglevő terek használati tradícióit s azokat az értékeket, melyeket évszázadok során ezekben a terekben hoztak létre (oltárok, képek, szobrok, használati tárgyak, ruházat, szövegek, ének, zene stb.). Az 1969-ben általánosan bevezetett új miserend módot ad ezeknek az értékeknek a megőrzésére.

A II. Vatikáni Zsinat egyháza ötvözni kívánja, mind a szentségi papság megkülönböztetett szerepét, mind a híveknek a keresztségben elnyert küldetését, akik részesednek az általános papság kegyelmeiben. Az áldozatot bemutató közösség ugyanis reprezentálja a szent-páli Corpus Christi Mysticumot [Krisztus Titokzatos Testét], amelyben mindenkinek megvan a maga szerepe, joga és kötelessége. Isten népe, amely a szentmisére összejön, közösségi hierarchikus jelleggel rendelkezik. Ennek különböző szolgálatokban és különböző cselekményekben végig meg kell mutatkoznia az ünneplés során. A szent épület tehát már belső elrendezésében is valamiképpen szemléltesse az ott egybegyűlt közösségnek ezt a jellegét, biztosítsa mindenkinek a neki kijáró helyet, és segítse elő kinek-kinek saját feladata kellő végzését.

Bár mindezeknek a hierarchikus elrendezettséget és a feladatok különbözőségét kell kifejezniük, mégis olyan belső és egybefonódó egységet kell képezniük, hogy abból az egész szent nép egysége világosan kitűnjék. A belső tér és az egész berendezés formája, szépsége mozdítsa elő az áhitatot, és tükrözze az ünnepelt misztériumok szentségét.

Mivel a Zsinat alapszándéka, hogy a híveket az Eucharisztia ünneplésébe minél aktívabban bevonja, a hosszházas építészeti struktúra helyett a centrális térrendezést helyezi előnybe. Ennek a hierarchikus, ugyanakkor közösségi tér-szervezésnek két fő eleme van: a presbitérium és az azt (legalább részben) körülvevő hajótér.

A pap és a segédkezők a presbitériumban foglaljanak helyet, vagyis a templomnak abban a részében, amely kifejezi szolgálatukat. A hívek és a skola (énekkar) úgy helyezkedjenek el, hogy tevékeny bekapcsolódásuk könnyű legyen. A presbitériumot nem választja el – mint egykor a szentélyt – áldoztató rács, vagy térdeplő sor. Pódiumával csupán annyira emelkedik ki a hívő közösség terétől, hogy a szent cselekmény mindenhonnan jól látható, a hang pedig jól hallható legyen. Ennek a szakrális térnek centralitása nem jelent kifejezetten fizikális, hanem eszmei középpontot, amely kifejezi a hierarchia és a szent nép egységét.

12. kép.
Hagyományos templombelső: A) Szentély: 1. főoltár, 2. szentségház, 3. oltárkép,
4. oltárépítmény. B) Hajó: 5. szószék. C) Kápolna: 6. mellékoltár. D) Oratórium.
E) Sekrestyebejárat. F) Oldalkarzat.
(Farkas, 1998. nyomán)

A presbitériumnak három súlypontja van: a hívek felé forduló oltár, az ambó és a papi szék (széksor). A főoltár lehetőleg elmozdíthatatlan és felszentelt oltár legyen, amelyet a faltól elválasztva úgy kell felállítani, hogy könnyen körüljárható legyen és a néppel szemben lehessen misézni. Az egyház ősi szokása szerint és a jelképség érdekében az elmozdíthatatlan oltár fedőlapja kőből, mégpedig természetes kőből készüljön. Az elmozdítható oltár készülhet bármilyen nemes és tartós anyagból. Ez az anyag legyen alkalmas liturgikus használatra, az ország hagyománya és szokásai alapján.

A presbitériumban végzett áldoztatás és egyéb szertartások (pl. esketés) miatt szükséges a pódium legalsó lépcsőfokának megszélesítése (80-100 cm). Az oltár felszerelésére vonatkozóan pedig a következőket tartalmazza a Zsinat előírása: A gyertyatartókat az oltáron, vagy az oltár körül, úgy kell elhelyezni, hogy minden művészi összhangban legyen, figyelembe véve az oltár és a presbitérium struktúráját. Vigyázni kell, hogy a gyertyatartók ne akadályozzák a híveket annak látásában, ami az oltárnál történik, vagy amit az oltárra helyeznek. Vagy az oltáron, vagy az oltár közelében legyen kereszt, amelyet jól láthasson az egész egybegyűlt közösség.

A presbitérium második súlypontja: az ambó, amely az egykori szószékeket helyettesíti és a templomi igehirdetésre valamint az olvasmányok felolvasására szolgál. Az ambó szilárd anyagból készüljön, amelyre a hívek figyelme önként ráirányul. Tehát nem helyettesítheti egyszerű, mozdítható olvasóállvány. Stílusában és megjelenési formájában alkalmazkodjék a szembenéző oltárhoz, hogy ezzel is kifejeződjék az Ige- és az Eucharisztia liturgiájának azonos értéke. A hívő közösség ugyanis az Ige kenyeréből és az Eucharisztia kenyeréből táplálkozik: mindkettőben az Úr van jelen.

A presbitérium harmadik súlypontja: a szédesz (szedile), vagyis a celebráns és a szolgálattevők széke (széksora). A Zsinat ezzel kapcsolatban a következőket fogalmazta meg: A papi szék legalkalmasabb helye a néppel szemben, a presbitérium tengelyében van, hacsak az épület szerkezete vagy más körülmény ezt nem akadályozza, pl. ha a túl nagy távolság megnehezítené a kapcsolatot a pap és a hívek között. A trónszéknek még a látszatát is kerülni kell. A segédkezők ülőhelye a presbitériumban, és annak olyan alkalmas részén legyen, hogy a rábízott feladatot ki-ki könnyen teljesíthesse.

Sajátos problémát vet fel az Eucharisztia őrzése, hiszen – elvileg – szakít az újkori évszázadok hagyományával, felújítva azt a tradíciót, amelyet csupán a püspöki székesegyházak gyakorolnak mind a mai napig. A Zsinati előírás szerint: nagyon ajánlatos, hogy az Oltáriszentséget külön kápolnában őrizzék, amely alkalmas a szentségimádásra és a magán áhítatra. Ha ez az elhelyezés nem valósítható meg, akkor az egyes templomok szerkezete és a jóváhagyott helyi szokás szerint az Oltáriszentséget vagy oltáron kell elhelyezni, vagy nem oltáron, de a templomnak igen előkelő és szépen díszített helyén.
Az új templomokban könnyen megvalósítható, hogy a napközben is áhitatra szánt szentségi kápolna, külső és belső bejárattal, a presbitérium közelében legyen, megkönnyítve a szentmisében történő áldoztatást. Megállapítható, hogy a Zsinat szellemi inspirációja ezen a téren maradt leginkább hatástalan: Az Eucharisztiát ma is szívesebben őrzik a presbitériumban, gyakran annak tengelyében elhelyezve, falifülkében vagy oszlopon álló pasztofóriumban.

A templomban végzett egyéb liturgikus funkciók számára sajátos téregységeket kell kialakítani. A keresztkútnak ma már csak jelképes jelentősége van, de annak közelében szolgáltatják ki az iniciáció szentségét. Kisérleteznek a folyó víz alkalmazásával is, amely a kegyelem élő forrására utal. A templom kevésbé jelentős terébe kell elhelyezni a bűnbánat szentségének kiszolgáltatására alkalmas, zárt gyóntatószékeket. A Zsinat kívánatosnak tartja az ún. beszélgetőszobák kialakítását is, amelyben a hívő akár ülve, akár térdeplőn elhelyezkedve teheti meg bűnvallomását. Ezek a kisebb méretű, hangszigetelt helyiségek alkalmasak a lelkivezetővel való hosszabb megbeszélésekre is.
A közép-európai népi liturgikus hagyomány szellemében állítják fel templomainkban időszakos jelleggel a betlehemet és szentsírt. Előnyös, ha ezek elhelyezésére már eleve könnyen megközelíthető és viszonylag tágas teret biztosítanak az építtetők. Nem szabad elfeledkezni a raktárakról, a virágdíszítést előkészítő folyóvizes helyiségekről és a szaniter mellékhelyiségekről sem. A templomterek fűtését lehetőleg a legkorszerűbb módon kell biztosítani, elkerülve a légfúvásos berendezéseket.

Összeállításunk természetesen csak vázlatát adhatta a keresztény liturgikus terek rendkívül változatos és szerteágazóan egyedi elemeket képviselő fejlődésének, és csak a legismertebb, a leggyakrabban ismétlődő építészeti fejlődés bemutatására vállalkozhatott.

Sárközy Sebestyén

Felhasznált irodalom:
Egyházi épületek és  műtárgyak gondozása. Főszerk.: Cserháti József – Esze Tamás. Bp., 1971.
Guzsik Tamás: A keresztény liturgiák építészeti terének fejlődése. In: Magyar Építőművészet. 79. 1988. 4-5. szám  p. 24-27.
Farkas Attila: A keresztény templom  liturgikus terének fejlődése. In: TUSNAD 1997. A műemlékvédelem  elméleti és gyakorlati kérdései. Sepsiszentgyörgy, 1998.  p. 32-35. 
Levárdy  Ferenc: Magyar  templomok művészete. Bp., 1982.
Gerő  László: Magyar  műemléki ABC. Budapest, 1984.